Vajon tényleg fájdalmat kell okozni valakinek ahhoz, hogy rálépjen a változás útjára? Ez a kérdés már hosszú ideje kísért engem, különösen, mióta emberek segítésével foglalkozom. Olyan emberekkel, akik valahogy elakadtak az életükben, vagy akik úgy érzik, itt az ideje, hogy többet, jobbat hozzanak ki magukból. Bob Proctort már sokszor idéztem. Ő azt mondja: „Az egyetlen korlát, ami visszatart, a saját elmédben létezik.” De vajon muszáj elérni azt, hogy valaki érezze ennek a korlátnak a nyomasztó súlyát, vagy lehet úgy is motiválni, hogy inkább a lehetőségeire fókuszál?

Amikor elkezdtem coachként dolgozni, sokszor hallottam azt, hogy “az emberek akkor lépnek, ha fájdalmat éreznek”. Először igaznak is tűnt. Láttam ügyfeleket, akik egy életválság után kerestek fel – válás, munkahelyvesztés, anyagi csőd. És igen, a fájdalom sokszor a leggyorsabb katalizátor. De vajon ez az egyetlen út?

Nem hiszem. Az én tapasztalatom mást is mutat. Egyik ügyfelem, nevezzük Évinek, nem azért jött hozzám, mert fájt neki valami. Azért jött, mert valami sokkal jobb életet látott magának, mint amit addig élt. Vágyott rá. Égett benne a szenvedély, hogy a legjobbat hozza ki magából. Az első beszélgetésünkön azt mondta: „Nem akarok már középszerű lenni. Tudom, hogy több van bennem.” Ez a vágy, ez az izzó belső tűz sokkal messzebbre vitte őt, mint bármilyen fájdalom. Ma sikeres vállalkozó, boldog anya és inspiráció mások számára. De vajon mindenkinél működne ez?

Talán nem. Talán vannak, akiknek először “rommá kell törniük” ahhoz, hogy újra felépítsék magukat. De amit Évi mutatott nekem, az az, hogy az emberek vágyai legalább olyan erősek lehetnek, mint a fájdalmaik. És ha képesek vagyunk ezeket a vágyakat felébreszteni, nem kell a fájdalomra hagyatkoznunk.

Mégis, néha azon kapom magam, hogy ezen vitázom magammal. Például amikor valaki passzív marad, pedig én látom, hogy hatalmas lehetőségek vannak benne. Vajon segítenék-e neki, ha rámutatnék arra, mi mindent veszíthet, ha nem lép? Vajon etikus lenne-e kiemelni a félelmeit, csak hogy akcióba lendítsem? Egyik felem azt mondja: „Igen, néha muszáj ezt tenned, ha valóban segíteni akarsz.” A másik viszont így válaszol: „De miért kéne fájdalmat okoznod, ha a vágyakkal is tudsz dolgozni?”

Emlékszem egy másik ügyfelemre, Zsoltra. Hozzám jött, mert úgy érezte, a munkája zsákutca, és nem találja a kiutat. Az első pár alkalommal a fájdalmáról beszéltünk: a kiégésről, a stresszről, a pénzügyi bizonytalanságról. De aztán egyszer újra megkérdeztem tőle: „Zsolt, ha minden jól alakulna, hogyan nézne ki az életed egy év múlva?” Hosszú csend következett. Aztán elmosolyodott, és azt mondta: „Egy év múlva? Egy nyugodt, kreatív helyen dolgozom, saját vállalkozásom van, és az ügyfeleim és családtagjaim is megbecsülnek.” Ez a kép, ez a vágy elindította őt az úton. Nem a fájdalom, hanem az, hogy valami jobb vár rá.

Emlékszem a Hard Sell koncepcióra, amit egyik képzésén N.B. kezdőbetűvel hívott szcientológus fejtett ki, és logikusnak tűnt, csak épp nem volt számomra EMBERI ÉS EMPATIKUS.  A Becstelen Brigantik című film egyik jelenetét hozta fel példaként, ahol fájdalmat okozva kellett kivennie a főhősünknek a golyót egy szereplőből, hogy az illető életét megmentse. Simán érzelemmentesen megtette. Erre buzdított mindannyiunkat az előadó. Okozzunk FÁJDALMAT. Ekkor tudjuk “megmenteni az illető életét”. Akkor fog csak lépni az “ügyfél”., ha fájdalmat érez, és ezért akartja a változást. Nem értek egyet.

Az én választásom a Vágyébresztés nem a Fájdalomokozás. Vajon ez a legjobb út? Nem tudom biztosan. De azt tudom, hogy ez az én utam. És talán nem mindenkinek kell ugyanazon az úton járnia.

Ahogy Bob Proctor mondta: „Az életben nem az a kérdés, hogy mit kapsz, hanem hogy mivé válsz.” Az én célom, hogy segítsek az embereknek azzá válni, akivé mindig is szerettek volna. És ha ezt a vágy felébresztésével érhetem el, akkor boldogan választom ezt az utat.

Aztán itt van egy másik kérdés is: vajon el kell-e kérni a maximális árat, hogy komolyan vegyenek? Sokan mondják, hogy “az emberek azt értékelik, amiért sokat fizetnek”.

Ez csak részben igaz. Emberségesnek maradni és értéket adni kevesebbért, az vajon gyengébbé tesz minket? Szerintem nem. Bob is azt mondja: „Az értékedet nem az ára határozza meg, hanem az, amit adsz.” Ebben hiszek. Ha valaki komoly változást akar, az NEM AZ ÁRTÓL függ. Hanem az elköteleződésétől függ, és az elköteleződést fel tudjuk ébreszteni, ha megmutatjuk neki, mi minden lehetséges.

Mégis, néha úgy érzem, mintha a piacon az “emberi mivoltom” gyengének számítana. Mintha azt várnák el tőlem, hogy legyek kemény, szigorú, és kérjem el a legmagasabb árat. De ez nem én vagyok. Én azt szeretem, ha az emberek önként jönnek hozzám, mert érzik, hogy segíthetek. Nem akarom kényszeríteni őket.

Ezért döntöttem úgy, hogy a vágyra építek. Hogy inkább mutatok egy olyan jövőképet, amitől izgalomba jönnek, mint hogy a fájdalmukkal manipulálnám őket.  És ezért írok blogokat, készítek videókat, és osztom meg a gondolataimat. Hiszem, hogy ha valaki olvassa vagy nézi ezeket, és érzi, hogy ez neki szól, akkor elértem a célom.

Te mit gondolsz? Vajon a vágy vagy a fájdalom visz messzebbre? És lehet-e egyensúlyt találni a kettő között?

Egy biztos: az igazi változás nem a módszeren múlik, hanem azon, hogy hajlandóak vagyunk-e elindulni az úton. Én itt vagyok, hogy segítsek. Vajon te is készen állsz?