Tavaly voltam egy képzésen, ahol a fő fókusz a saját forrásomhoz való kapcsolódás elsajátítása volt. Több hónapon keresztül minden hétvégén jártam rá, és minden nap kötelező jelleggel írtam a közvetített gondolatokat. De bevallom őszintén, szinte ahogy vége lett a nyár közepén a tanfolyamnak, abba is hagytam az írást.

Azt éreztem, hogy nem az enyém még ez a módszer, és bár izgalmas volt minden amit hallottam és tanultam, mégsem volt valahogyan időszerű az, amit alkalmaztam belőle, vagy ahogy alkalmaztam. A trénerünk Enikő a tanfolyam alatt folyamatosan bíztatott, hogy minél gyakrabban kapcsolódjunk, és írjunk, de aztán ahogy megszűnt a bíztatás, megszűnt az írás is. Volt ebben persze biztos más is, de a mondás szerint, „ahogy a motivációs előadó eltávozott a teremből, úgy távozott el a motiváció is.”

A napokban viszont újra leültem írni, most teljesen spontán, egy belső késztetés miatt. Gondolkozni és csatornázni akartam. Az irás közben az ember valóban gondolkozik, aztán egy ponton át tud siklani kapcsolódik önmagához és csak ír és ír és ír… A célom egyértelműen egy őszinte párbeszéd volt magammal. Vártam mit fogok mondani, vagy leközvetíteni magamnak. Kiváncsi voltam, hogyan oldok fel és engedek el bennem levő negatív energiákat. Az elmúlt napokban egészen felemelő élményeket adtak ezek az írással eltöltött órák. Írtam és mosolyogtam és éreztem, ahogy emelkedik a rezgésem. A külvilág látszólag nem változott és nekem mégis megváltozott… a hála érzése beburkolt… és belül kisütött a nap.

Rájöttem, hogy vannak olyan alapértékeim, amikkel integritásban vagyok és ha ezek az értékek sérülnek, adott esetben külső behatás miatt, akkor az jelentősen le tudja vinni a rezgésszintemet. Viszont ezeket az értékeket megélve a rezgésem egyre feljebb emelhető, és nagyon tudatosan bele tudom magam vinni abba az energiatérbe, ami mosolyt csal az arcomra, és az élet élvezetét biztosítja. Ez egyfajta önszeretet. Elismerni mik az értékeim, mik az igényeim, és kizárni minden olyan tényezőt vagy ingert vagy múltbeli emlékképet, ami kételyt, aggodalmat, vagy félelmet okoz.

Az értékeimet azért is fontos volt felülvizsgálnom, mert volt bennem egy érzés, hogy elszabotálom magam. Mintha ellentmondó értékek vívnának bennem harcot. Hozok egy döntést és aztán nem szánom rá magam a cselekvésre. És most nem a tudás-cselekvés szakadékáról beszélek. Itt egy egyszeri akaratlagos cselekvésről van szó, amit felülírok más prioritásokkal.

Mikor őszintén megvizsgáltam a helyzetet ráébredtem, hogy semmit nem szabotáltam el. Egyszerűen arról van szó, hogy a felkészülés, hogy valamit inspirált cselekvésként megtegyek egy isteni időzítés szerint történik. És az egyik oldalon rábólintottam, hogy egyetértek ezzel az isteni időzítéssel és nem akarom siettetni, mert akkor nem olyan energiával fogom tudni elvégezni, ahogyan szeretném. Közben a másik oldalon meg ott volt a paradigmaként velem hozott „Cselekedj már, fogy az időd” megközelítés. De ez a „Cselekedj már, bammeg!” megközelítés nem emeli a rezgésem, hanem negatív képeket és önértékelést hoz elő bennem, miközben nem a cselekvés időbeli MEGTÖRTÉNTE, hanem a cselekvés MINŐSÉGE az, ami jobban számít annak az embernek, akivé válok.

Amikor a megfelelő rezgésben vagyok, villámgyorsan vagyok képes cselekedni, és brutál mennyiségű munkát tudok belepakolni adott feladatokba. 3 létsíkon tolok bele spirituális, szellemi-érzelmi és fizikai energiákat… És ezt a folyamatot imádom is. De ez sosem az önostorozó „Cselekedj már!” hang ösztönzésére jött létre, hanem akkor amikor elérte a rezgésem azt a magasságot, hogy áramlásba csapott át az energia, és közben egy mennyei, könnyed, nyugodt és fókuszált cselekvést éltem meg belül….

Napoleon Hill is pont egy ilyen folyamatról beszél a Gondolkozz és gazdagodj harmadik fejezetében. De szerintem az emberek nagy része átsiklott e felett a rész felett. Ha megkérdezném az embereket erről, akik olvasták a könyvet, fogalmuk sem volna arról, hogy PONT EZT a fenti folyamatot javasolta Hill is. Amikor az ember belekerül egy bizonyos energiaáramlásba, akkor az pont ilyen érzés, ahogy Hill írja, „mint amikor a víz zúdul le a domboldalon…”

Nagyon sok mindent nem tudok még én sem az elme működéséről, pedig már egy ideje tanulmányozom. De annyi biztos, hogy amikor harmóniába kerülök önmagammal, akkor az a belső mosoly, számtalan embert emel fel körülöttem. Ezért ez az egyik legnagyobb felelősségem. És inkább írok órákig, napokig, hogy utána jobban szolgáljak másokat és jobban szolgáljam és szeressem magam, minthogy beleessek a sürgető cselekvés hibájába…