Vannak gyenge és erős pontjaim. És időben változik a dolog, ahogy valószínűleg Veled is így van. Az egyik mindenképp fejlesztendő terület az életemben a döntések területe. Minden a döntéseinkből indul ki. Minden egy döntéssel kezdődik. A döntésképtelenség Napoleon Hill szerint is az egyik gyökéroka minden szenvedésünknek, mert ebből a magból jön létre az aggodalom és a félelem.
Tudom, hogy nagyon erős tudok lenni, amikor egy elkötelezett döntést hozok. Baromi kitartó tudok lenni, és napi szintű önfegyelemmel tudom alátámasztani a döntésemet. David Goggins-i önfegyelemmel, ha érted mire gondolok. Ez juttatott el oda ahol tartok, az eredményeim szempontjából. A döntés, amit hozol olyan, mint egy folytonosan feltett kérdés. Napi szinten többször fogja megkérdezni tőled a Teremtő, hogy „Biztos komolyan gondoltad?” és napi szinten többször az kell legyen a válaszod, ami egy cselekvésben fejeződik ki, hogy „Igen. Holtbiztosan.” És alá kell támasztanod a döntésedet TETTEKKEL. Mert egy döntés, azt követő tettek nélkül nem döntés, csak ELHATÁROZÁS. És a kettőt egy világ választja el.
Mostanában azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy mi az, ami miatt még nem léptem a tettek mezejére az elmúlt hónapban, v hónapokban. És persze az egyik válasz az az, hogy amiatt nem, mert rendezni kell(ett) a puzzle darabokat. Mentorom elvesztése kicsit olyan volt, mint amikor a puzzle darabok kirakása közben a szomszéd srácok berúgják a pöttyöst a nyitott ablakon, az meg pont a majdnem kész kirakós közepén landol, és okoz ezzel egy Richter hetes erősségű földrengést, a puzzle darabok meg szerte szét szóródnak.
Mondjuk talán ennyire nem volt drasztikus a dolog, de azt hiszem érted mire gondolok. Össze kell szedni a szétszóródott puzzle darabokat, össze kell rakni a képet. Másodszorra már sokkal könnyebb a dolog, hiszen egyszer már megcsináltad. És ami fontos, hogy ezzel a képpel valójában semmi hiba nincs.
Minél többet elemzem a történteket, annál jobban jövök rá arra, hogy mennyire igazak a tanítások, és közben még mélyebb igazságok is feltárulnak, amik korábban nem voltak ott. „Ami nem öl meg, az megerősít.” Amíg életben vagy, és ismerős a helyzet, a saját ágyadban ébredsz föl, a párod melletted, a madarak csodásan csicseregnek, egyszóval itt a Földön vagy, és nem a Mennyországban, akkor tudhatod azt, hogy ma is erősebb vagy mint tegnap voltál, és tapasztaltabb is egyben. Ezt szoktam elmondani magamnak, és a napi mantrámmal egyre erősebbé teszem magam.
De a döntésekkel kezdtem, és azzal, miért nem hoztam az elmúlt hónapban ill. hónapokban döntéseket. Az egyik dolog, hogy amikor az ember érzelmileg megzuhan – és velem kétségtelenül ez történt – nem érdemes döntést hozni, azaz inkább nem szabad döntést hozni. Bizonyítható, hogy sem az érzelmi csúcspontokon, sem az érzelmi mélypontokon hozott döntések nem szoktak bejönni. Ezekre komolyan ráfázhat az ember. A másik, hogy az elmúlt években egyre inkább rájöttem arra, hogy a valódi énem, a lelkem intuíciókon és érzéseken keresztül kommunikál velem. És a mérnöki gondolkodásomat, ami azt mondja, hogy minden döntést logika és tények alapján kell meghozni, érdemes félretenni, ha a legjobbat akarom magamnak. Ehelyett a belső hangra kell hallgassak, amikor felteszem a kérdést: „Mi legyen a következő lépésem?” És ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt mondhatom, hogy azért nem cselekedtem, mert nem jött erre a kérdésre a kellő erősségű inspirált válasz. Olyan döntést meg nem akartam hozni, ami balagyféltekés „mérnöki” döntés, ami a logikára meg az észérvekre van alapozva.
A belső hang azt mondta: „Várj még. Ne siess. Nyugi.” Én meg vártam, nyugodtan, és hagytam hogy közben szépen visszarakjuk a szétszóródott puzzle darabokat. És ilyenkor érzek hatalmas hálát az iránt, hogy nem volt olyan élethelyzet, ami belekényszerített volna abba, hogy idejekorán hozzak valami elhamarkodott „logikus” döntést, amivel közben a lelkem nem ért egyet. Istenem, hányan vannak, akik napi szinten ilyen döntéseket hoznak. Kényszer alatt, a lelkük hangját lenémítva. Ilyen döntéseket KELL hozniuk. Ők legalábbis így gondolják. De ez tudatossági szint függő.
Mint tudjuk, valójában nincs KELL. És mivel nincs kell, nem is hoztam döntést. Várom még, hogy mi legyen, amit a lelkem súg belülről. A jó az, hogy megvárhatom az intuícióm válaszát. No rush. Nem kell sietni. Dönteni sokszor kell azonnal. De az azonnali döntések sokszor nem optimálisak. Ilyenkor, amikor van lehetőség meghallani mint mond a belső hang, érdemes várni. Legalábbis ez a meggyőződésem.
Ilyenkor tudom a legjobban lemérni azt mennyit is változtam ahhoz képest, ahogy életem első felében éltem. Tudok várni, és akarok is. Rábízom magam a belső hangra. És ez így sokkal jobb…
Te is tudsz várni, amíg megérkezik a belső hangod általi igaz válasz?
Tudom, hogy nagyon erős tudok lenni, amikor egy elkötelezett döntést hozok. Baromi kitartó tudok lenni, és napi szintű önfegyelemmel tudom alátámasztani a döntésemet. David Goggins-i önfegyelemmel, ha érted mire gondolok. Ez juttatott el oda ahol tartok, az eredményeim szempontjából. A döntés, amit hozol olyan, mint egy folytonosan feltett kérdés. Napi szinten többször fogja megkérdezni tőled a Teremtő, hogy „Biztos komolyan gondoltad?” és napi szinten többször az kell legyen a válaszod, ami egy cselekvésben fejeződik ki, hogy „Igen. Holtbiztosan.” És alá kell támasztanod a döntésedet TETTEKKEL. Mert egy döntés, azt követő tettek nélkül nem döntés, csak ELHATÁROZÁS. És a kettőt egy világ választja el.
Mostanában azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy mi az, ami miatt még nem léptem a tettek mezejére az elmúlt hónapban, v hónapokban. És persze az egyik válasz az az, hogy amiatt nem, mert rendezni kell(ett) a puzzle darabokat. Mentorom elvesztése kicsit olyan volt, mint amikor a puzzle darabok kirakása közben a szomszéd srácok berúgják a pöttyöst a nyitott ablakon, az meg pont a majdnem kész kirakós közepén landol, és okoz ezzel egy Richter hetes erősségű földrengést, a puzzle darabok meg szerte szét szóródnak.
Mondjuk talán ennyire nem volt drasztikus a dolog, de azt hiszem érted mire gondolok. Össze kell szedni a szétszóródott puzzle darabokat, össze kell rakni a képet. Másodszorra már sokkal könnyebb a dolog, hiszen egyszer már megcsináltad. És ami fontos, hogy ezzel a képpel valójában semmi hiba nincs.
Minél többet elemzem a történteket, annál jobban jövök rá arra, hogy mennyire igazak a tanítások, és közben még mélyebb igazságok is feltárulnak, amik korábban nem voltak ott. „Ami nem öl meg, az megerősít.” Amíg életben vagy, és ismerős a helyzet, a saját ágyadban ébredsz föl, a párod melletted, a madarak csodásan csicseregnek, egyszóval itt a Földön vagy, és nem a Mennyországban, akkor tudhatod azt, hogy ma is erősebb vagy mint tegnap voltál, és tapasztaltabb is egyben. Ezt szoktam elmondani magamnak, és a napi mantrámmal egyre erősebbé teszem magam.
De a döntésekkel kezdtem, és azzal, miért nem hoztam az elmúlt hónapban ill. hónapokban döntéseket. Az egyik dolog, hogy amikor az ember érzelmileg megzuhan – és velem kétségtelenül ez történt – nem érdemes döntést hozni, azaz inkább nem szabad döntést hozni. Bizonyítható, hogy sem az érzelmi csúcspontokon, sem az érzelmi mélypontokon hozott döntések nem szoktak bejönni. Ezekre komolyan ráfázhat az ember. A másik, hogy az elmúlt években egyre inkább rájöttem arra, hogy a valódi énem, a lelkem intuíciókon és érzéseken keresztül kommunikál velem. És a mérnöki gondolkodásomat, ami azt mondja, hogy minden döntést logika és tények alapján kell meghozni, érdemes félretenni, ha a legjobbat akarom magamnak. Ehelyett a belső hangra kell hallgassak, amikor felteszem a kérdést: „Mi legyen a következő lépésem?” És ha őszinte akarok lenni magammal, akkor azt mondhatom, hogy azért nem cselekedtem, mert nem jött erre a kérdésre a kellő erősségű inspirált válasz. Olyan döntést meg nem akartam hozni, ami balagyféltekés „mérnöki” döntés, ami a logikára meg az észérvekre van alapozva.
A belső hang azt mondta: „Várj még. Ne siess. Nyugi.” Én meg vártam, nyugodtan, és hagytam hogy közben szépen visszarakjuk a szétszóródott puzzle darabokat. És ilyenkor érzek hatalmas hálát az iránt, hogy nem volt olyan élethelyzet, ami belekényszerített volna abba, hogy idejekorán hozzak valami elhamarkodott „logikus” döntést, amivel közben a lelkem nem ért egyet. Istenem, hányan vannak, akik napi szinten ilyen döntéseket hoznak. Kényszer alatt, a lelkük hangját lenémítva. Ilyen döntéseket KELL hozniuk. Ők legalábbis így gondolják. De ez tudatossági szint függő.
Mint tudjuk, valójában nincs KELL. És mivel nincs kell, nem is hoztam döntést. Várom még, hogy mi legyen, amit a lelkem súg belülről. A jó az, hogy megvárhatom az intuícióm válaszát. No rush. Nem kell sietni. Dönteni sokszor kell azonnal. De az azonnali döntések sokszor nem optimálisak. Ilyenkor, amikor van lehetőség meghallani mint mond a belső hang, érdemes várni. Legalábbis ez a meggyőződésem.
Ilyenkor tudom a legjobban lemérni azt mennyit is változtam ahhoz képest, ahogy életem első felében éltem. Tudok várni, és akarok is. Rábízom magam a belső hangra. És ez így sokkal jobb…
Te is tudsz várni, amíg megérkezik a belső hangod általi igaz válasz?