Sokan nem tudják rólam, de imádok főzni. És jól is főzök. Ez nem egy egomániás megjegyzés, tényleg jól főzök. És imádok kipróbálni új dolgokat is.
Tegnap este jött egy ihletem: Beugrott valahonnan egy Columbo epizód, ahol mesterdetektívünk egy gourmet császárt szorít sarokba, aki meggyilkolja barátját, egy olasz étteremtulajdonost. Kiderül, hogy Columbo is imádta az áldozat főztjét, és azt, ahogyan a mester a Cioppino-t, (ejtsd: Csoppínó) készítette.
Bevallom őszintén én még soha nem ettem Cioppino-t. De ahogy Szabó Gyula hangján Columbo ezt annak idején ecsetelte, mindig összefutott a nyál a számban, hogy biztos valami BRUTÁL FINOM étel lehet. Már a neve is szuper olaszosan hangzik: Csoppínó.
Hogy rövidre fogjam, tegnap este mikor megszállt az ihlet, eldöntöttem, hogy elkészítem a Csoppínót. Bíztam benne, hogy majd be lehet itt Magyarországon szerezni a hozzávalókat. Ha valami nem kapható, azt általában vagy kihagyom, vagy helyettesítem mással, ami hasonló ízhatású.
Elkezdtem nézegetni a YouTube videókat, miután a ChatGPT-től lekértem egy receptet. Megnéztem 10+ videót. Azt gondolom ez a legjobb módszer: az ember sok különböző recept alapján rájön arra, mi a fő jellemvonása az ételnek, mi az ami kötelező, hogy benne kell legyen, és milyen elkészítési lépések az alapvetők, de aztán saját maga is ad hozzá egy csavart, hogy ne csak ész nélkül másoljunk. Mi volt az én csavarom? A poszt végén elárulom.
Belegondoltam, hogy akiket nézek séfek és mesterszakácsok kb. mennyi tapasztalattal rendelkeznek, és rájöttem, hogy a receptek amiket megnéztem, legalább 100 évnyi konyhában eltöltött évet ölelnek fel. Ezek után magabiztosan indultam elő bevásárló körútra.
Komolyan mondom Hálát kell adnunk a sorsnak, hogy milyen világban élünk és ez egy nagybetűs HÁLA kell legyen. Ha visszamegyek a gyerekkoromba, a hetvenes évekbe, akkor a polcokon szocialista egyéntermékek voltak, só, liszt, cukor, de ha királyrákra vagy fekete kagylóra fájt volna a fogad, azt ha lett volna rá pénzed, akkor sem tudtad volna megvásárolni.
A Cioppino egy San Francisco-i eredetű olasz bevándorlók által megálmodott étel a tizenkilencedik század végéről, és az alapanyagai a tőkehal, a feketekagyló, a kalamári, a fésűskagyló és a királyrák vagy legalábbis valami nagyobb méretű garnéla. Gyakorlatilag egy isteni fehérboros-paradicsomos szósz alapú halpörkölt. Már ahogy rá gondolok megéhezem, pedig épp az előbb fogyasztottam el két tállal. Azért kell hálát adnunk a sorsnak, mert ma már ennek a San Francisco-i ételcsodának az összes hozzávalóját be tudjuk szerezni 15 perc alatt. És tegnap én is ezt tettem. Ráadásul este 7-kor, mert ekkor szottyant kedvem rá.
Mikor a YouTube recepteket nézegettem, már biztos voltam benne, hogy nemcsak finom, hanem nagyon látványos is lesz ez az étel. Megvásároltam, egy jó minőségű Chardonnay-t, mert a fehérborban kell első körben a zöldségeket megpárolni, és vettem finom ropogós kovászos gyökérkenyeret is, mert fokhagymás pirítóssal igazi ez az étel, amit érdemes mártogatni a finom szószba, ahogy az ember a tenger gyümölcseit fogyasztja.
Ma délben kb. 45 perc alatt készítettem el életem első (de nem utolsó) Cioppino-ját. A képen látható, hogy nagyjából olyan is lett (felül), mint az előzőleg megjósolt illusztráció (alul). Mennyei íze volt (van)!
Hálás vagyok, több dolog miatt is:
Olyan világban élünk, ahol egy hétköznap az ember ebédre elfogyaszthatja a világ majdnem bármely tájáról a kedvenc receptjeit.
Ahelyett, hogy étterembe kellene járni minden nap, mesterszakácsoktól ingyen tanulva készíthetjük el ezeket az ételcsodákat, a séfek az összes technikai fortélyt feltárják előttünk.
15 perc autóútra vagyunk az olyan szélesválasztékú szupermarketektől, ahol minden hozzávaló megtalálható.
Kreatívan alkothatunk, mert minden csak a képzeletünkön múlik, és ha merünk álmodni, azt meg is tudjuk valósítani.
Nem utolsó sorban családi körben, szeretteimmel tudom élvezni az ízeket, egy ilyen átlagos hétköznapon, és ezáltal megélhetem minden nap a csodákat. Hogy mi volt az a csavar amit én becsempésztem az ételbe? A magyar halászlékocka, amit belekevertem a hal alaplébe.
Tegnap este jött egy ihletem: Beugrott valahonnan egy Columbo epizód, ahol mesterdetektívünk egy gourmet császárt szorít sarokba, aki meggyilkolja barátját, egy olasz étteremtulajdonost. Kiderül, hogy Columbo is imádta az áldozat főztjét, és azt, ahogyan a mester a Cioppino-t, (ejtsd: Csoppínó) készítette.
Bevallom őszintén én még soha nem ettem Cioppino-t. De ahogy Szabó Gyula hangján Columbo ezt annak idején ecsetelte, mindig összefutott a nyál a számban, hogy biztos valami BRUTÁL FINOM étel lehet. Már a neve is szuper olaszosan hangzik: Csoppínó.
Hogy rövidre fogjam, tegnap este mikor megszállt az ihlet, eldöntöttem, hogy elkészítem a Csoppínót. Bíztam benne, hogy majd be lehet itt Magyarországon szerezni a hozzávalókat. Ha valami nem kapható, azt általában vagy kihagyom, vagy helyettesítem mással, ami hasonló ízhatású.
Elkezdtem nézegetni a YouTube videókat, miután a ChatGPT-től lekértem egy receptet. Megnéztem 10+ videót. Azt gondolom ez a legjobb módszer: az ember sok különböző recept alapján rájön arra, mi a fő jellemvonása az ételnek, mi az ami kötelező, hogy benne kell legyen, és milyen elkészítési lépések az alapvetők, de aztán saját maga is ad hozzá egy csavart, hogy ne csak ész nélkül másoljunk. Mi volt az én csavarom? A poszt végén elárulom.
Belegondoltam, hogy akiket nézek séfek és mesterszakácsok kb. mennyi tapasztalattal rendelkeznek, és rájöttem, hogy a receptek amiket megnéztem, legalább 100 évnyi konyhában eltöltött évet ölelnek fel. Ezek után magabiztosan indultam elő bevásárló körútra.
Komolyan mondom Hálát kell adnunk a sorsnak, hogy milyen világban élünk és ez egy nagybetűs HÁLA kell legyen. Ha visszamegyek a gyerekkoromba, a hetvenes évekbe, akkor a polcokon szocialista egyéntermékek voltak, só, liszt, cukor, de ha királyrákra vagy fekete kagylóra fájt volna a fogad, azt ha lett volna rá pénzed, akkor sem tudtad volna megvásárolni.
A Cioppino egy San Francisco-i eredetű olasz bevándorlók által megálmodott étel a tizenkilencedik század végéről, és az alapanyagai a tőkehal, a feketekagyló, a kalamári, a fésűskagyló és a királyrák vagy legalábbis valami nagyobb méretű garnéla. Gyakorlatilag egy isteni fehérboros-paradicsomos szósz alapú halpörkölt. Már ahogy rá gondolok megéhezem, pedig épp az előbb fogyasztottam el két tállal. Azért kell hálát adnunk a sorsnak, mert ma már ennek a San Francisco-i ételcsodának az összes hozzávalóját be tudjuk szerezni 15 perc alatt. És tegnap én is ezt tettem. Ráadásul este 7-kor, mert ekkor szottyant kedvem rá.
Mikor a YouTube recepteket nézegettem, már biztos voltam benne, hogy nemcsak finom, hanem nagyon látványos is lesz ez az étel. Megvásároltam, egy jó minőségű Chardonnay-t, mert a fehérborban kell első körben a zöldségeket megpárolni, és vettem finom ropogós kovászos gyökérkenyeret is, mert fokhagymás pirítóssal igazi ez az étel, amit érdemes mártogatni a finom szószba, ahogy az ember a tenger gyümölcseit fogyasztja.
Ma délben kb. 45 perc alatt készítettem el életem első (de nem utolsó) Cioppino-ját. A képen látható, hogy nagyjából olyan is lett (felül), mint az előzőleg megjósolt illusztráció (alul). Mennyei íze volt (van)!
Hálás vagyok, több dolog miatt is:
Olyan világban élünk, ahol egy hétköznap az ember ebédre elfogyaszthatja a világ majdnem bármely tájáról a kedvenc receptjeit.
Ahelyett, hogy étterembe kellene járni minden nap, mesterszakácsoktól ingyen tanulva készíthetjük el ezeket az ételcsodákat, a séfek az összes technikai fortélyt feltárják előttünk.
15 perc autóútra vagyunk az olyan szélesválasztékú szupermarketektől, ahol minden hozzávaló megtalálható.
Kreatívan alkothatunk, mert minden csak a képzeletünkön múlik, és ha merünk álmodni, azt meg is tudjuk valósítani.
Nem utolsó sorban családi körben, szeretteimmel tudom élvezni az ízeket, egy ilyen átlagos hétköznapon, és ezáltal megélhetem minden nap a csodákat. Hogy mi volt az a csavar amit én becsempésztem az ételbe? A magyar halászlékocka, amit belekevertem a hal alaplébe.