Személyiségfejlesztő utazásomon sokmindent tanultam eddig, amik nagyon hasznosak voltak ahhoz, hogy az eddig elért eredményeimet elérjem. Nagyon jól képben vagyok azzal, hogyan működik a teremtés, legalábbis szerintem jobban értem a folyamatot, mint az átlagember. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletes kontroll alatt tudom tartani, hiszen a legtöbb dolog, amit szeretnénk az életünkben megteremteni egy olyan szellemi mag, aminek pontosan nem tudjuk mennyi a kifejlődési ideje. Csak azzal vagyunk képben, hogy változhat, attól függően milyen módon tudunk 3 létsíkon tenni azért, hogy minél rövidebb legyen ez a folyamat az elképzeléstől a megvalósulásig.

De mostanában azon filozofálok, hogy ennek a folyamatnak a beható ismerete vajon megadja-e a teljes képet ahhoz, amiről az élet maga szól. Korábban már említettem Tony Robbins 2 pillérét, ami a Science of Achievement, és az Art of Fulfillment, azaz az eredmények elérésének a tudománya, és a megelégedettség művészete. Az egyik egy elég bal agyféltekés módszertan, a másik meg egy nehezen kézzelfogható jobbagyféltekés művészet. Ma arra jöttem rá, hogy amit nem tanítunk – mert nem annyira könnyen megfogható, ez a bizonyos megelégedettség művészete – lehet, hogy sokkal fontosabb is, mint a siker tudománya.

Erre egyébként a borsófőzelék vezetett ma rá. Reggel bevillant, hogy milyen jó lenne egy finom borsófőzeléket enni, kis fasírtgolyókkal ebédre. Ha van valami egyszerűen elkészíthető étel, akkor ez valóban az. Még azoknak is érdemes megpróbálni, akik nem nagyon gyakorlottak a konyhában. Miután jól előkészítettem a történetet, azaz megvolt a „mise en place” nekiláttam főzni, és minden percét kiélveztem. Komolyan. Benne voltam teljesen a borsófőzelék elkészítési folyamatának a lelkületében, és a fasírtot is tökéletesre hoztam még a sütés előtt. Megkóstoltam, és tudtam: Ilyennek akarom!

Nem telt el sok idő, és elkészült a főzelék a feltéttel, amit négyen családilag fogyasztottunk el, de még maradt legalább 2 adag. Én minden falattal a mennybe szálltam.

Ami a lényeg. Ez egy nagyon olcsó és egyszerű étel. De az ÉLVEZET, amit nyújtott felért egy Wellington bélszínnel. És ekkor eszembe jutott, hogy ezt is meg kellene mindenkinek tanítani. Élvezni az egyszerű dolgokat, amik egyébként nagyszerűek, csak néha annyira hétköznapiak, hogy úgy gondoljuk nem is lehetnek olyan jók, mint amilyen csodákat foodpornó oldalakon látunk.

Amikor elbillen a mérleg és nem élvezzük kellőképp az eredményt amit elérünk, akkor valójában fölöslegesen dolgoztunk az eredményért. De ennek az „élvezetnek”, mivel ez egy „művészet” nincsen sikertechnikája. Nincsenek tippek, meg 5 lépéses útmutatók hozzá. Nem tanítható. Vagy legalábbis nehezen. Fel tudjuk hívni az emberek figyelmét rá, de a többi már rajtuk múlik.

Sokan messze alulmúljuk a lehetőségeinket, ami a bennünk levő potenciál kiaknázásáról szól. Ez döntően a mindsetről szól, és ezen múlik. Fontosnak érzem, hogy aki tőlem tanul, ezt a részét teljesen ki tudja pipálni majd a sikernek.

A mentorom idő előtti távozása is felhívta a figyelmet arra, hogy maximálisan élvezzük ki azt, ami a kezünkben van. Ez művészet. Nem tanulható. Rá kell érezni. De enélkül az egész élet egy fabatkát sem ér. És nem kell hozzá néha több, mint egy fantasztikus gyors de zamatos borsófőzelék, fasírtgolyókkal.